Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Dagobert néni ruhásszéfje

2012.08.07

Vészhelyzeti eszközünk a hazugságra, hogy elfedjük és mélyen hallgatunk. Az a baj, hogy ha a bokorba végezzük a dolgunkat, hiába rejtjük el gondosan, a szaga még érződik. Sarkalatos példa, tudom, de valahol így kezdődik el egy szenvedélybetegség. Kész kultúránk alakult ki erre a kamaszkori titkos cigizésektől a felnőttkori alkoholizmusig, szerencsejátékig. Úgyis mondhatnám ezek az első tünetek. Súlyos esetben már nem tudjuk és nem is akarjuk titkolni. 

S, hogy hol jönnek képbe a ruhák? Ugyanúgy beteggé tesznek, ha nem vigyázunk. Magam is tapasztalom. Munkanélküli vagyok, vágyom a  pozitív dolgokat, talán a normálisnál jobban is. Kompenzálom, azt, ami hiányzik. 

Ducinak érzem magam, de a bánatfalatkák túl édesek, pedig a mozgás - üzenem, ugyanolyan boldogságérzetet, mint egy tábla csoki, csak meg kell mozdulni. Próbáltam, működik. Mindkettő. :) Választás kérdése.

Ez a kulcsszó. A választás. Mi döntjük el, hogy elsiratjuk magunkat, vagy teszünk ellene. Voltam, itt is, ott is. Nem kérek több bánatot, mert egyedül is megbirkózok vele, nem kell váll, ahol sírhatok. Vagy mélyre süllyedek, ami az én gyengeségem és szégyenem, vagy talpra állok és ha szerencsés vagyok, akár el is törlöm a rossz heteket, hónapokat, amikor bárki elesettnek láthatott. 

Az a legjobb és legkeményebb dolog, hogy én döntök a saját életemről. Ez egy óriás szabadság, másrészt, benne van a rizikó, hogy eltolom. Viszont mindig kéznél lesz az, akin számon kérhetem: saját magam.

Nagy dolognak tartom, hogy az ember önvizsgálatot tartson. Azt hiszem, nálam ez volt az egyik lecke a sok közül, amit megoldottam. Néha fel kell tartani magunknak a stoptáblát, habár nem könnyű.

Szóval a ruhavásárlás helyett néha elég csak belefúrnom magam a ruhásszekrényembe, mint Dagobert bácsi a centjeibe és örülni annak, ami van. Dagobertnek is megártott, hogy nem tudott leállni a pénzcsinálással. neki annyiból rosszabb a helyzete, hogy minden centje egyforma volt, a ruhák viszont sokfélék. 

Néha nevetek azon, hogy a színek, a csíkok, a pöttyök milyen hatással vannak rám, mint nőre. Drogszerű mámort hoznak, amíg beszerezzük, aztán a szekrény alján, ágy alatt rejtjük, mint súlyos titkokat, hogy aztán újra örüljünk, amikor rátalálunk. De akkor vajon tetszeni fog még vagy csak egy buja kalandként gondolunk rá?